„Megmutatom neked misztikus fenségem, ezáltal megismerhetsz engem…”

– Bhagavad-Gita

Gyermekkorom óta olvasok. Feleségemmel együtt, otthonunkban egy közel 3000 kötetes könyvtárat gyűjtöttünk össze, melynek jelentős részét természetesen el is olvastam. Így hát könyvszerető emberként, a saját könyv írásának gondolata nem új keletű dolog nálam.

Évek óta forraltam magamban a gondolatot, hogy megírom ezt a könyvet. Aztán ahogyan az lenni szokott nálam, egyszer csak egy pillanat alatt belevágtam és elkezdtem villámsebesen felpörgetni az eseményeket. A nagy dolgok nálam mindig így születnek. Hosszas érlelgetés után, egyszerre fénysebességre kapcsolok, és meg sem állok, amíg meg nem csináltam.

Ez történt velem most is. Valami átkapcsolta bennem ezt a láthatatlan kapcsolót, és a tervezésből a megvalósítás fázisára tértem át. Igazából az életrajzi fejezetnek a java része már készen volt, egy korábbi blogbejegyzés-sorozat részét képezte. Ezt dolgoztam át és bővítettem ki, eme könyv kedvéért.

Hogy miért is írtam meg ezt a memoárt? Egyáltalán miből gondoltam, hogy másokat is érdekelhet az életem történetének eme néhány papírra vetett epizódja?

Nos, talán nem is ez a kérdés, hogy érdekelhet-e másokat, hanem az, hogy milyen

gondolatokat boncolgatok ebben a könyvben, miközben magamról és a festészetről írok. 

Hiszen ahogy majd látni fogod, itt-ott nagyon súlyos témákat is érintek, olyan eseteket, amelyek társadalmi problémákat jelentenek. Így ez sokszorosan felértékelheti ezt a könyvet is.

Egyébként hiszek abban, hogy minden embernek meg kellene írnia a memoárját. Minden ember értékes és mindenkinek az életében vannak olyan történések, melyek mások számára érdekesek lehetnek. Vannak olyan tapasztalatok, melyek másoknak értékes tanulságul szolgálhatnak…

…

„Minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk.”

– Pablo Picasso

Az előszóban már említettem, hogy felvetek néhány érdekes kérdést arról, hogy: – Hogyan keletkezik a művész? Egyáltalán, ki a művész? Mi a művész?

Bár a gondolataimat megosztom ezzel kapcsolatosan, de a kérdések megválaszolását végső soron rád bízom. A lexikális adatok közlésén kívül a legjobban azzal tudom ezt a folyamatot elősegíteni, ha leírom a saját történetemet. Ha megosztom a témával kapcsolatos gondolataim egy részét.

Izgalmas kérdés ez is, hiszen magam is szívesen olvasom más művészek életrajzát, miközben próbálom megtalálni azokat a mérföldköveket a biográfiájukban, melyek odavezettek, hogy az illető azzá lett, akit az életműjéből megismertünk…

…

…

…Szóval, világéletemben jóban voltam az illatokkal, szeretem őket, szeretem analizálni őket és szeretek rájuk emlékezni is. Fontos momentum volt életemben, két egymástól jól elkülöníthető és beazonosítható illat megismerése és megszeretése. Ez a két illat pedig a lenolaj és a terpentin illata volt.

A lenolaj illatát egészen korán, 4 éves koromban fedeztem fel. Lajos bácsi, a szomszédunk, üveget tett be nálunk egy szobai ajtókeretbe. Én persze kíváncsian ott sertepertéltem körülötte.

Egyszer csak előkerült az üveges gitt. Ez a varázslatos dolog lenyűgözött. Kaptam belőle egy darabot, amit naphosszat élvezettel gyúrogattam, formázgattam a kezemben, miközben az illatát, ezt a csodálatos illatot szagolgattam, aminek a karakterét a benne lévő lenolaj határozta meg.

Később, mikor először vettem a kezembe olajfestéket Saáry Zoli bácsi irányítása alatt, örömmel fedeztem fel újra ezt az illatot, amely már 4 évesen úgy rabul ejtett.

Ahogy cseperedtem, időről időre újra találkoztam a lenolaj illatával, melyhez később betársult a terpentin is. Ezek az alkalmak általában olyankor következtek be, ha éppen üvegeztek nálunk, illetve amikor a házunkat festették. 

Gyermekkoromban konyhát, fürdőszobát, spájzot és a házunkat kívülről, általában mindig meszelték. A mészben pedig ott volt a lenolaj, aminek illatát a frissen festett szobák még napokig őrizték…

…

„Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket.”

– Szun-Ce: A háború művészete

Életem egyik legbonyolultabb és legnehezebb korszaka volt ez. Sok olyan dolog történt ekkor velem, melyekről soha senkinek nem beszéltem eddig a feleségemen kívül…

…

…Ugyanis szégyelltem magamat emiatt. Valahogy úgy éreztem, ez az én szégyenem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Emiatt persze segítséget sem kértem soha, senkitől sem. Ma már persze tudom, hogy ez nem az én bűnöm volt, hanem az övéké. Mindenesetre ez ott és akkor nem így csapódott le bennem…

…

…Őszintén bevallom, sokat hezitáltam azon, hogy ezt a fejezetet megírjam-e. Ez az időszak életemnek egy olyan korszaka volt, amelyet nagyon sokáig szégyelltem, még saját magam előtt is. Egész életemben soha, senkinek nem beszéltem róla, kivéve a feleségemet, de vele is több, mint 10 év házasságban eltöltött idő után tudtam először erről beszélni. Szőrnyű belegondolni, hogy a hozzám hasonló abúzusokat elszenvedők, akik valójában áldozatok, gyakran saját magukat okolják a velük történtek miatt, és még ők szégyenkeznek. Ez egy olyan igazságtalanság, amin nehéz túllendülni.

Végül úgy döntöttem, megírom ezt a fejezetet, ahogy egyre többet fontolgattam ezt. Három jó okot is találtam arra, hogy meglépjem ezt a nehéz lépést…

…

„Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít, mert felkészülten, sőt rendíthetetlenül kell állnunk minden eshetőséggel, a váratlannal szemben is.”

-Marcus Aurelius

…

…Ekkoriban kezdtem verseket írogatni, több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel. Továbbá a vallások és a filozófia iránt is komolyabb érdeklődés támadt bennem ebben az időszakban.

Akkori lelkiállapotomat híven tükrözi az alábbi vers, melyet ebben az időszakban írtam.

Mindhalálig Taigetosz,

én csak téged szolgállak,

hosszú lesz a zarándokút,

mellyel megtalállak.

Ha meglellek hát felmászom rád,

s szétnézek e világban.

Lelkem apró csillámai,

ez ég alatt szállnak.

Repülök, mint saskeselyű

fenn a magas bérceken,

majd szárnyaszegett madárként

zuhanok a mélységbe.

Mily fenséges érzés volt

uralkodni ég felett,

néhány pillanat csupán…

…s, Istenként halni meg.

De nem akarlak a verseimmel untatni, főleg mert igazából nem éreztem túl erősnek ezt a rövid poéta korszakomat. Inkább csak arra volt jó, hogy kiírtam magamból a fájdalmamat.

Viszont a velem történt igazságtalanságok rávilágítottak arra, hogy a világ milyen ronda hely tud lenni, ha az emberek azzá teszik. A sok gondolkodás az élet nagy dolgai felett aztán természetszerűen elvezetett a filozófia tanulmányozása felé.

Elsőként a Távol-keleti filozófiák találtak meg. Főként a kínai taoizmus volt rám nagy hatással, majd a görögöktől Arisztotelész.

Arisztotelészt a művészetekkel kapcsolatos gondolkodás folyamán szerettem elővenni, alapvetően azt hiszem, az ő igaza áll hozzám közelebb. Ha megkérdezik tőlem, hogy Platón vagy Arisztotelész, akkor azt hiszem, ez utóbbit választanám. De persze Platónt is figyelembe kell venni.

Eleinte legjobban a Taoizmus érdekelt. Természetesen többször elolvastam Lao-Ce: Tao Te King című könyvét Weöres Sándor fordításában. Eleinte könnyűnek tűnik, aztán egyre nehezebbnek megérteni, majd újra könnyebb lesz. De azt hiszem, így van ez minden filozófiával, folyamatosan változik a dolgok értelme, más jelentéstartalmat találunk ugyanazon írásban 15 évesen, és megint mást 40 felett. Bizonyos vagyok abban, hogy később további változókat tapasztalok majd az értelmezéseimben.

Végül pedig Marcus Aurelius: Elmélkedések c. írásából megismerkedtem a sztoicizmus filozófiájával. Talán ez volt a legfontosabb mind közül. Azt hiszem, a legtöbbet a sztoicizmusból és a taoizmusból építettem be a világlátásomba…

…

…

…Először egy a honvédség által finanszírozott polgári ejtőernyős táborban kellett részt vennem, még a bevonulás előtt. Csak úgy lehettem ejtőernyős katona, ha már civilként megszereztem az alapképzést. Majd a honvédségnél még egyszer végig kellett csinálnunk ugyanazt a programot. Így összesen életemben 23 ejtőernyős ugrást hajtottam végre.

Az első ugrást sosem felejtem el. A szél süvített, fütyült a fülem mellett, ennek ellenére az adrenalin miatt szinte minden egyes érverésem lüktetését hangos dobbanásként hallottam, a félelem pedig jeges kézként markolt a gyomromba, melyet jéghideg kis gombócnak éreztem.

Ott álltam a repülőgép nyitott ajtajában, majd az oktató a szemembe nézett és azt mondta: “-UGRÁS!!”…

…

…Társaim látványa ebből a madárperspektívából úgy tűnt nekem, minthogyha valami fura, zöld, fagylalttölcsérek csak úgy oda lennének ragasztva az égre, a mindent körül ölelő semmiben. Mivel együtt, egymással egy ütemben süllyedtünk, nem tűnt úgy, hogy én mozognék, vagy hogy ők mozognának. Csak mindenki „oda volt ragasztva” az égre.

Hatalmas csend volt, mely valami békés érzéssel keverte az eufóriát, amit éreztem. Csak néha-néha törte meg a csendet egyik-másik társam kurjongatása, mígnem azon kaptam magam, hogy én is kiáltok, belőlem is felszakadt egy elnyújtott, örömteli „HAA-HÓÓÓÓÓ!!!…

…

…

…Emlékszem, nagyon izgultam. Hiszen azelőtt sosem csináltam ilyet. Sosem beszéltem előtte emberek előtt, és nem oktattam még a festészetet. Egy kis ismerős fiút, aki amatőr videós volt, megbíztam azzal, hogy vegye fel az egész napot videóra. Azért, hogy utólag vissza tudjam nézni, okulni tudjak a saját hibáimból.

Eljött a nagy nap, feleségem szendvicseket készített, üdítőt, ásványvizet és pogácsát vásároltam, ezzel fogadtuk a vendégeket, akik egész nap rám voltak utalva….

…

…Soha nem felejtem el azt a szeptemberi reggelt, amikor egy dögnehéz iskolatáskával a hátamon, Édesanyám kíséretében, életemben először beléptem az Alsó Iskola épületébe, mint első osztályos “nagyfiú”.

A szívem a torkomban dobogott, és nagyon izgultam, talán féltem is, hiszen minden új, minden ismeretlen volt. Bár valószínűleg volt valamilyen iskolai előkészítés, nyílt nap ezt megelőzően, de megmondom őszintén, erre nem emlékszem, nekem ez az első nap maradt csak meg az emlékezetemben.

Az osztályban már volt néhány gyerek, zömük ismerős volt még az óvodából, de akadt közöttük idegen is, akikkel még nem találkoztam előtte. A padokban ültek, vagy éppen akkor érkeztek, és tele volt a terem anyukákkal is, akik csemetéik holmiját próbálták a padoknál elhelyezni, vagy az akkor még kötelező iskolás köpenyeket igazgatták, esetleg csak éppen nyugtatgatták izgatott gyermekeiket, az én osztálytársaimat. A terem illatát, a friss, még nem használt könyvek és írószerek illatának sajátos keveréke határozta meg, ami minden tanévkezdés első napján érezhető egy osztályteremben…

…

…Az első percek voltak a legnehezebbek. A fülemig vörös voltam, és minden nyelvbotlás után (ami az első percekben minden mondatban benne volt) még rosszabbul éreztem magam.

Aztán végül rátértem az őskorra.

Merthogy előre felépítettem az egész nap tananyagát. Volt egy elméleti rész, röviden összefoglaltam a festészet történetét az őskortól napjainkig. Majd egyenként bemutattam az eszközöket és az anyagokat, festékeket, festőszereket, elmagyaráztam a színeket. Mire miért van szükség stb. Szóval egy meglehetősen komplex, jó 1,5 órás elméleti kiselőadást tartottam, ezzel nyitottam a napot.

Tehát, ahogy rátértem az őskorra, már ismerős terepen jártam. A festészetről kezdtem el beszélni, ami kitölti az én egész életemet. Amiért a lelkesedésem sohasem szűnik meg lobogni.

A festészet minden aspektusa számomra a mai napig új ismeretek tárházát tárja fel, és ez a csoda rengeteg kihívást támaszt elém. Ezeknek a kihívásoknak a leküzdése pedig izgalommal és lelkesedéssel tölt el nap mint nap.

Miközben arról beszéltem, hogyan és mivel festettek az ősemberek a barlang falára, elöntött ez a jól ismert lelkesedés. Ahogyan pedig ezt megéreztem, egy csapásra elmúlott minden bizonytalanságom, és egyre gördülékenyebben magyaráztam és adtam elő azt, amit el szerettem volna mondani.

Hiszen mikor egy ismeretlen élethelyzetben vagy helyen bizonytalankodunk és találkozunk egy ismerőssel, akkor ugyanez történik velünk. Az ismerős jelenléte egy biztos pontot jelent, amire már tudunk támaszkodni, és ez véget vet a bizonytalanságunknak is…

…

…

…Ezért egy idő után elkezdtem más lehetőségek után keresgélni. Persze akkoriban voltak kiállításaim is, amik azért kompenzálták kissé a vaterázás hétköznapi voltát. Ráadásul lett egy szép számú vevőbázisom, akik közül azért volt jó pár komolyabb gyűjtő is, akik a vaterán kívül, komolyabb összegekért is rendeltek tőlem festményt.

Így arra gondoltam, itt az ideje egy saját weboldal létrehozásának, ahol az interneten keresztül mindenki számára láthatóan és könnyen hozzáférhető módon tudom bemutatni az alkotásaimat, magamat és a művészetemet.

Körbenéztem hát, milyen lehetőségeim vannak.

A profi honlapkészítők sokszor több százezer forintos árai természetesen szóba sem jöhettek. Hiszen nem tudtam volna megengedni magamnak akkor. De nem csak ezért tettem le róluk, volt még egy ok.

Egyszerűen nem tudtam pontosan meghatározni, mit szeretnék, pedig anélkül senki nem tud honlapot készíteni, ha a megrendelő nem pontosítja a weboldal paramétereit. Rájöttem, hogy egy weboldalkészítő által készített honlap nem elég dinamikus számomra. Hiszen gyakran vannak új ötleteim, változtatási igényeim stb. Ezekkel nem rohanhatok örökké a webfejlesztőhöz, hogy alakítsa át. Arról nem is beszélve, hogy ez folyamatosan pluszköltségeket jelentene.

Ezért elhatároztam, hogy a saját kezembe veszem a dolgot, és magam készítek, üzemeltetek egy weboldalt. Akkor már több ingyenes lehetőség is volt, amelyek egyszerűen kezelhetők, és bárki számára elsajátítható megoldást jelentettek. Meglepően könnyen beletanultam én magam is.

Tehát néhány próbálkozás után kilyukadtam a Google sites és a blogspot.hu használata mellett. Ezek egyszerűek voltak és hatékonyak. Ráadásul reklámmentesek is, ami fontos volt. Elkezdtem hát alkotásaimat az interneten is megjeleníteni. Hamarosan pedig a blogírásba is belekezdtem. A weboldal és a blog együtt elég hatékonynak bizonyult. Egyre többen találtak meg általuk, egyre több festménymegrendelőt hozott, és az akkoriban induló 1 napos élő képzéseim eladásában is segítségemre voltak.

Ekkor jött először az a gondolatom is, hogy a nyugati példákhoz hasonlóan blogoljak a festészet technikáiról, anyagairól is.

Egy idő után azonban megtapasztaltam a korlátait is ezeknek az ingyenes weboldal-szerkesztőknek. Rájöttem, hogy az ingyenesség és az egyszerű kezelhetőség miatt nem tudok olyan látványos, sok funkcióval bíró weboldalakat létrehozni, amelyeket a külföldi művészek példáiból megismertem. Hamarosan megérett hát bennem az elhatározás, hogy elkezdem magamat tovább képezni ezen a területen is. Ez valamikor 2013 májusa körül történt. Így találtam rá Vida Ágira és az általa működtetett oldalra, a gazdagmami.hu blogra…

…

…Meg persze a blogolást is elkezdtem, amely Magyarországon elsőként a festészet anyagairól és technikáiról szólt.

Két dolog is történt.

Az egyik, hogy a festményeladásaim megugrottak a hírleveleknek és a weboldalnak köszönhetően, egyre több vevőm és megrendelésem született.

A másik, aminek nagyon örültem, hogy rengeteg festő kezdte el olvasni a blogot, és nagyon sok hírlevél-feliratkozóm lett a festők között is…

…

…

…Aztán egy szép napon vendégek érkeztek. Laja barátom jött, és a társaságában volt egy ötvenes éveiben járó szemüveges kis emberke, aki kézfogásnál így mutatkozott be: “– Szervusz! Saáry Zoltán vagyok, én vagyok az idősebb, így rögtön fel is ajánlom, hogy tegeződjünk.”

Ebédnél aztán kiderült, hogy Zoli bácsi azért érkezett, hogy 3 hétig itt legyen, amolyan alkotói feltöltődésre, merthogy ő festőművész. Ez nagyon érdekes volt, és hamarosan a művészetekre terelődött a szó…

…

…Én pedig figyeltem őt munka közben, és közben kimeríthetetlenül kérdésekkel bombáztam. De nem is a festés volt az igazi látványosság, bár kétségtelenül nagy hatást gyakorolt rám az is.

A csodálatos az volt, ahogyan nekikészült. Vázlatokat rajzolgatott szénnel, ceruzával és azokat alakította, variálta, mielőtt nekiállt volna egy képnek. Rengeteget tervezett. Közben mindent megmutatott, elmagyarázott nekem. Farostlemezekre dolgozott, amit Walkyd falfestékkel alapozott le előtte 2-3 rétegben. Majd mindenféle színeket nyomott a palettájára, amelyek ránézésre elég szedett-vedett tubusokból érkeztek…

…

…Mennyivel másabb volt ezt ott, akkor élőben megélni. Mindez tengernyi csodaként hatott számomra. Annyi szóbeli és vizuális információ ért ez alatt a 3 hét alatt, hogy szinte beleszédültem. Az a sok egzotikus festéknév, amelyek egy részét a szakmámból már ismertem, de akkor mégis újdonságként hatottak. Ott van például az a “Van Dyck barna”. Milyen fantasztikus név ez egy színnek?! Nem ám egyszerűen csak sötétbarna, nem, mert az lehet bármilyen. Itt viszont már csak a festék nevéből is látszik, hogy nagy dolog készül. Hiszen nem akármilyen színek vannak itt, hanem „Van Dyck barna”.

Egyenesen a régmúlt idők nagymesteréről elnevezve….

…

…

…Az Európa Kupára Egerben került sor, ez egy kétnapos rendezvény volt és a második nap estéjén történt az eredményhirdetés. Csodálatos pillanatnak éltem meg, mikor a nyakamba akasztották a bajnoki érmeket.

Emlékszem, először a nevemet hallottam, majd az első helyezéseimet hirdették ki két nyelven, magyarul és angolul. Miközben kiszaladtam a dobogóhoz, a hangszóróból a Queen-től a „We are the Champions” szólt.

Majd feláltam a dobogó legmagasabb fokára, Freddie Mercury hangja lassan elhalkult, és akkor megszólalt a hangszóróból a magyar himnusz.

Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. 

Azt hiszem, amit akkor átéltem ott, az volt az, amit katarzisnak nevezünk. Nem tudom megfogalmazni, kifejezni, de feledhetetlen érzés volt.

Halványan dereng még, hogy a 2. helyezett egy német versenyző volt, de a 3. helyet megszerző nemzetiségére már nem is emlékszem, mintha az egész világ megszűnt volna körülöttem, csak az a csodálatos érzés volt és én, ezen kívül semmi más nem létezett…

…

„Az igazi szerelmi történetek befejezetlenek. Ha az ember tudni akarja, mi következik az „ásó-kapa-nagyharang” után, a tökéletes társ oldalán, akkor nincs más lehetőség, mint hogy saját maga megélje a dolgot.”

– Richard Bach

A történetben 2004 őszén járunk, nemsokkal az Európa Kupa megnyerése után. A vállalkozásom összeomlóban volt, második menyasszonyommal pedig szakítottam, kezdett minden szétesni körülöttem.

Ekkoriban ismerkedtem meg a feleségemmel, Andreával, aki azóta is kitartó társ mellettem. Így mondhatni életem legnagyobb sikerét az ezt követő évben, 2005-ben könyvelhettem el. Amikor sok férfitársam bánatára elnyertem választottam kezét, és feleségül vehettem azt a nőt, aki azóta is a feleségem és Társam, jóban és rosszban egyaránt. Akinek a támogatása nélkül a későbbi sikereim biztosan nem következtek volna be. Hiszen ahogyan a mondás is tartja, “minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő is” (persze többnyire a sikertelenek mögött is ott áll egy.)

Addigra már két gyűrűs menyasszonyt „fogyasztottam el”, tehát a magánéletem nem volt éppen sikeresnek mondható. Gyakorlatilag, ahogyan feleségem szokta viccesen mondani, én lettem a “Gyűrűk ura”. Hiszen akármerre ment a lakásban mikor megismerkedtünk, mindenhol egy levetett jegygyűrűt lelt, és ő volt a harmadik nő, akinek az ujjára végül gyűrűt húztam. Talán most már elmondhatom, hogy többet ilyet nem kell tegyek. Andival (a továbbiakban Bercike) tehát hat hónapos ismeretség után, 2005. április 16-án összeházasodtunk…

…

…Megismerkedésünk is érdekes volt, mondhatni sorsszerű…

…

…Állítólag, miközben bemutatkozásképpen kezet fogtunk, én valami nagyon lenéző, nagyképű módon végig mértem őt. Amin ő előszőr rettenetesen felháborodott. …

…

…Egy pillanatra dermedt csend támadt, egymásra meredtünk, így utólag úgy tűnt, a döbbenet miatt, hogy ez egy nagyon hosszúra nyúlt pillanat volt. Majd a két gyerek egyszerre vigyázba vágta magát és…

…

…Ugyanis a boldogító igen kimondása közben a jobb szememre megvakultam….

…

…-Volt korábban valami szemsérülése?

-Igen, volt. Ütés érte.

-Labda?

-Nem. Ököl….

…

…

…Mindkét irányzat jól megfér egymás mellett, akár koncepciók szerint, akár koncepciók nélkül, csak úgy az alkotás öröméért.

Nézeteim szerint nem kell feltétlenül magasztos célokat szolgálnia egy művésznek, hiszen a művész, amikor mesterséget választ a benne élő művész számára kifejezőeszközül, akkor azt öncélúan teszi. Például én magam egyszerűen azért lettem festő, mert szeretem a színeket és szeretek festeni. Élvezem, ahogyan az ecsetemmel különböző méretű, formájú színfoltokat teszek egymás mellé. Élvezem azt az összhangot, ami ennek nyomán kialakul a vásznon. Izgalommal tölt el a faktúra alakítása is, miközben egy-egy érdekesebb textúra létrejön a képen. De szeretem a szépet, és becsülöm a valóság ábrázolásának képességét is.

Így számomra minden belefér a festészetbe, mindent el tudok fogadni, és bármit magamévá tudok tenni, ha érdekel.

Ami leginkább meghatározó, az az anyag és a technika magas szintű alkalmazására való törekvés, hogy egy jobb minőséget érjek el…

…